Hófútta és hideg idő volt… Azon a napon, amikor elöszőr találkoztam vele. A szokásos úton mentem az iskolába, amikor egyszer csak megláttam őt. Ugyanazon az úton ment végig minden reggel… Barna, magányos szemek, szőkésbarna, hosszú haj, borostás arc, izmos, karcsú test amelyhez hozzátapad a fekete, szűk póló. Miért… Miért annyira magányos a tekintete? Attól a naptól kezdve mindennap láttam az utcában. Gyakran ment el mellettem, gyakran néztem azokba a mély, sötét szemekbe. Számomra ő annyit jelent, mint egy álom. Egy álom ami nem lehet az enyém. Egy árnyék ami nem létezik… csak az én fantáziámban. Furcsa… De minden álmomban őt látom… Minden álmomban létezik. Minden álmomban ott van. Mindig őt látom… Szenvedek. Nem lehet mihez mérni bánatom. Legszívesebben állandóan álmodnék… hogy láthassam őt. Ez nem az amit mondani szerettem volna. Álmomban… Minden álmomban engem néz és én megérinthetem, hihetem azt, hogy ez nem álom. Miért érzem azt, hogy egyszer már fogtam ezt a kezet? Miért érzem úgy, hogy egyszer már simogattam ezt a borostás arcot? Miért érzem azt, hogy egyszer már érintettem ezt az ajkat az ajkammal? Velem maradsz? Kérdezem, de ő sose felel. Csak rám néz és arcán egy kék könnycsepp csordul le. Ez csak egy álom, gondolom és erősen magamhoz ölelem, ő is úgy szorít, mintha nem akarna elengedni. Egy álom, soha nem volt az enyém, soha nem az enyém, és soha nem lesz az enyém. Így állunk. S ilyenkor csak azt tudom kívánni, hogy ez a pillanat sose múljon el. Ám reggel felébredek és folytatom előröl unalmas életem.

 

   Nézem az embereket. Egyiknek sincsen a szeme mélyén olyan semmihez sem fogható bánat és magány. Beteges világ, beteges lakói ők. Élik napjaikat, és várják a nap végét. Számukra mindennap ugyan úgy telik el, mint az összes többi. Nincsen senkijük sem, akiben megbízhatnak, akit megvehetnek, nincsen semmijük, hiába hiszik azt egyesek, hogy a legszerencsésebb emberek a világon. Valójában semmijük sincsen amihez ragaszkodhatnának. Velem jössz? Egyszer ezt kérdezte tőlem valaki. Egy fiú volt. Nem válaszoltam neki. Hiába ígértük meg egymásnak, hogy örökké együtt leszünk, sose válunk el. Az Isten azonban máskép képzelte el ezt a reményt, ez a reménysugarat. Elszakította a köztünk lévő kapcsot és ezzel egy olyan seb keletkezett mindkettőnk szívében amit soha nem fogunk tudni beforrasztani. Nincsen hát már senkim. Nem emlékszem erre, amit most ide írtam. Egy távoli, ködös emlék csupán.

 

   Egy kislány nevetését hallottam. Valahonnan a távolból. Sosem felejtem el… Azt a lágy csengő hangot. Oda jött hozzám és megkérdezte: Léteznek angyalok? Nem tudtam mit felelni neki. Tovább haladtam hát. A távolból mégis utánam visszhangzott a nevetése. Csodálatos, lágy hang töltötte be a fehér szobát, aminek a közepén álltam. Fehér falak, fehér plafon. Egy bútor sincsen a szobában. Nyugalom van. Nem hallok semmi mást, csak a saját és még valakinek a szívdobogását. Két szív… Egyformán dobog.

 

   Amint ott ácsorgok, felröppen előttem két világos színű, lila pillangó. A fehér szoba átváltozik és egy rét közepén állok. Egy szép, világos zöld füves rét közepén… A pillangók elrepülnek és én megtalálom azt a boldogságot, amit még soha nem éreztem. A pillangókat gyerekek kergetik, fiatal gyerekek. Alig lehetnek öt évesek. Futnak és a háló lebeg a kezükben. Szél futta a rét és én olyan nyugodt vagyok, mint még soha életemben, egyszer sem.

 

   Hirtelen minden eltűnik. Véres mezőn találom magam, mindenütt emberek holttestét és döglődő lovakat látok. Vérben úszik minden. A fűszálakról vörös cseppek csurognak le. Oldalra nézek és mellettem egy szőke fiú fekszik. Szőke haja úszik a vérben. Még él. Elkezd nekem vízért könyörögni. Megmozdulnék, de nem tudok. Lenézek a lábamra. A jobb lábam helyén már csak egy véres csonkot látok, a bal lábam meg sem tudom mozdítani. A kezemből folyik a vér és ahogy a fejemhez kapok megint csak egy vér cseppet fogok fel. Ekkor megérkezik a fájdalom első hulláma. Mindenem fáj és meg sem tudok mozdulni. Ránézek a fiúra és egy könnycsepp folyik le az arcomon. Ez a fiú… nem tehet semmiről. Hiszen nem tud semmit. A körülmények áldozata. Csupán csak kapott egy levelet amiben közölték vele, hogy vonuljon be. Most pedig itt haldoklik, egyedül, távol a családjától, a barátnőjétől. Lefeküdnék s várnám a halált, ami szinte már megváltás lenne számomra. De ekkor egy világos, villanásnyi fény és minden eltűnik.

 

   A fájdalom megszűnik és én újra a fiú karjai között heverek, és boldog vagyok. Újra és most talán mindörökre… az is maradok…

 

Nem… Te vagy tükörországban…

 

Írta: IchiGo 2004. Szeptember. 07. Budapest